Pár perc múlva 11 óra. Kényelmesen ülök az előtér barna kanapéján, hangolódom a hamarosan érkező ügyfelemre.
Ez lesz a 2. alkalmunk. Tudatos, magabiztos, ambiciózus, önálló fiatal nő. Azon dolgozunk, hogy elinduljon a saját szabadúszú vállalkozása felépítésében.
Nem üzletépítési mentoringot csinálunk, hanem coachingot. A vállalkozás lelki, önismereti oldalával foglalkozunk. Az énképével, hiedelmeivel, értékrendjével, céljaival, döntési mechanizmusaival.
10:59-kor csenget, elkezdjük a sessiont. Az alkalom kb. felénél olyan témákhoz érkezünk, amelyek megérintik. Előtörnek belőle emlékek, mély érzelmek. Megjelenik a szemében és az arcán néhány könnycsepp.
Majd elnézést kér, amiért megérintődött. Hiszen a coachingban nem szokás sírni. Az terápiába való.
A session hátralevő részében dolgoztunk a megélésein, amik feltörtek belőle. Az a pár könnycsepp annak volt a megnyilvánulása, hogy őszintén szembenézett önmagával. Új felismerései születtek, amik meghozták a következő lépést a változása útján.
Beszélgettünk arról is, van-e helye a könnyeknek a coachingban.
Én azt képviselem, hogy igen. Számomra a coaching együttműködés túlmutat azon, hogy pusztán intellektuális síkon elemzünk helyzeteket és megtaláljuk az ideális megoldást, vagy action plan-eket gyártunk.
Azzal dolgozunk, ami megjelenik a coachee valóságában, valamint a kettőnk közös terében. És ebbe beletartozhatnak néha fájdalmas érzelmek is. Ettől a coaching nem lesz pszichoterápia.
Szerinted van helye az érzelmek megélésnek a coachingban?
